Vallomás egy második karrierről

Magyarországon, Budapesten nagyon szerettem élni

Az egyetem elvégzését követően a karrierem a szokásos módon alakult, néhány év után gyümöcsöző praxist tudhattam magaménak és szépen éltem. A családalapítás után, feleségemmel és kislányommal sokat utaztunk, mindenünk megvolt. Egy idő elteltével azonban nem hagyott nyugodni a kíváncsiságom és a szokásos röghöz kötöttség és az idegentól való félelem mellett egyre erősebben lüktetett bennem az ismeretlen világok béli élet lehetősége. Migráns lennék? Kivándorló? Bevándorló? Talán mindegyik, talán egyik sem. Egyszerűen csak kíváncsi. A kíváncsiságnak azonban ára van. Hogy lehet feladni egy jól műküdőéletet, egy erős egzisztenciát? A helyes válasz erre, az, hogy sehogy. Nem is kell. Én is így gondoltam. Kivételek azonban mindig akadnak, de erről majd később.

A terv egy  fél éves, éves távollét volt, sok-sok hazautazással, kétlakisággal, otthon és itthon

Eleinte ez nagyon szépen műküdött, az otthoni munkák mellett egyre több feladat talált meg Marbellán, jellemzően a honfitársaim keresték a segítséget. A sok találkozó, megbeszélés mellett a feladatok elvégzése ugyanúgy egy laptop mögül történt, mint Budapesten. Amikor azonban felemeltem a fejem, az iroda fala helyett a teraszról elém táruló Földközi tenger látványa és a januári nap forrósága égett belém. Fel sem tűnt, hogy öltöny hónapok óta nem volt rajtam.

Öltöny?! Hosszú nadrág is ritkán

Mégis minden működött. A gyerek imádta az óvodát, ugyan eleinte nem értett semmit, de mindenki megnyugtatott, hogy öt évesen a nyelvtanulás még másképp megy. Mi nem tudtunk semmit, féltünk, féltettük kislányunkat. Mi lesz, ha magányosan üldögél majd az óvoda kertjében?! Aztán úgy másfél hónap után egyszer-egyszer, elszólta magát spanyolul. Döbbenten hallgattuk. A gyerekünk spanyolul beszél. Elkezdtünk leskelődni az óvoda kerítésénél. A kislányunk boldogan játszott és csacsogott a többi gyerekkel. 

Aztán nekiálltunk (volna) megbeszélni a hazaköltözést, de csak hallgattunk és néztünk egymásra a feleségemmel. Nekünk itt nagyon jó. A gyerekünknek még jobb. Szinte egyszerre mondtuk ki: Maradjunk! Azóta hosszú idő telt el. Szebbnek látjuk a világot, szebbnek látjuk Budapestet és szépen élünk Marbellán.

Dr.Bindics Ferenc, ügyvéd, a magyar és a spanyol ügyvédi kamara tagja