Salobreña és az Alpujarra

Az Alpujarra régió Granada és Almeria tartományokban, a Sierra Nevada déli lejtőin helyezkedik el. A név eredetére rengeteg magyarázat létezik, de csak az tűnik valószínűnek, hogy az „Alp” szótag kelta (pre-római) eredetű és hegyi legelőt jelent. (Figyelemre méltó, hogy ugyanez az eredete az „Alpok” hegység nevének is.)

Célszerű hajnali 8 óra körül elindulni kétnaposra tervezett utunkra Salobreña irányába. Kb. 100 perc múlva parkoljunk le a városban egy szélesebb úton, ami vizuálisan viszonylag közel van a várhoz. Salobreña a tengerparton fekszik és így nem része az Alpujarra régiónak, de így is egy érdekes megállót jelent. A kora délelőtti „kihívás” a várhoz történő felsétálás, ami a szűk és keskeny, ezzel szemben meredek utcákon önmagában is egy élmény. (30 fok és/vagy 70 év fölött kihagyható, bár az én 81 éves barátom szinte „felfutott”.)

A várat a mórok a X. században építették és fentről minden irányban szép kilátás nyílik. (A várat jelenleg még renoválják, így csak korlátozottan – cserébe ingyenesen – látogathatjuk.)

A muzulmán korszak 1489-ig tartott, de már a következő évben fellázadtak a városban maradt mórok, amikor Boabdil megpróbálta visszafoglalni a várost. A keresztények a mórok által épített várba menekültek és azt magukra zárták.

A segítségükre siető keresztény csapatok nem vehették fel a harcot a számbeli fölényben lévő mórokkal szemben, de amikor Boabdil értesült arról, hogy Ferdinánd király főcsapatai is közelednek, villámgyorsan feladta az ostromot és „visszahúzott” az – akkor még pár évig – biztonságos Granadába.

(A sztori részletesebben itt olvasható Irving Washington tollából: https://goo.gl/W7EXFd )

11 óra körül elhagyjuk a tengerpartot és elindulunk a hegyek felé. Úticélunk Trevelez. Két út áll előttünk, de „a másik (szinte) járhatatlan”. Azaz erősen ellenjavalt az A-4130, mert keskeny és ezer kanyar van útközben. Helyette válasszuk az A- 348-at és a Pampaneira-n keresztül vezető A-4132-t, ami szélesebb és csak fele annyi kanyar van rajta.

Rövid időre érdemes megállni Órgivá-ban (5.500 lakos, de többnek tűnik), az Alpujarra fővárosában és körbesétálni a Plaza de la Alpujarra-n. (A képen is látható napernyők alatt finom a kávé.)

Boabdil (akit 1490-ben hagytunk el Salobreña-ban) nyomait követjük itt is. 1492- ben Boabdil átadja Granada kulcsait a Keresztény Királyoknak és cserébe megkapja az Alpujarra „uraságot” (Señorio). Csak egy évig él ezen a vidéken és amikor 1493-ban meghal a felesége, az utolsó granadai szultánnő, eladja az Alpujarra urasághoz fűződő vagyoni értékű jogait a Keresztény Királyoknak és elhajózik Fez-be.

Órgiva-tól még 56 perc hegyi út vár ránk Trevelez-ig. A falu (amelynek mindösszesen 776 lakosa volt 2016-ban) neve magyarul „Három Velez”-re fordítható, mert a pici település három – egymás felett épült – „barrio”-ra oszlik. Úticélunk 1.476 méter magasan fekszik és ezzel állítólag Spanyolország legmagasabban fekvő lakott települése.

Trevelez két dolog miatt kedvelt kiránduló hely. Az egyik ok, hogy innen hatalmas túrákat lehet tenni a Sierra Nevadába. Például az egyik kétnapos túra a Mulhacen hegy tetejére visz fel.

Mi viszont nem túrázni jöttünk most, hanem azért, mert a világon sehol sem láttunk még egyszerre ennyi sonkát – ha jól becsültem, minimum 1.000 érlelés alatt álló sonka esik egy állandó lakosra.

A Trevelez-i Sonka nem olyan híres, mint az Iberico, de kifejezetten finomnak mondható. A nagyüzemi sonka érlelés a XIX. század első évtizedeiben kezdődődött ezen a magaslati klímán és mérföldkőnek számított, amikor 1862-ben II. Isabel királynő egy granadai kiállításon kitüntette a Trevelez-i Sonkát és engedélyezte a címkéken királyi címere használatát. Jelenleg a környéken érlelt sonka származási (földrajzi) elnevezése védelem alatt áll (Indicación Geográfica Protegida).

A történelem után lássuk a jelent! Parkoljunk le, amint beérkezünk a faluba az alsó úton! Vigyázzunk, mert nagy a targonca forgalom.

Balra nézünk sonkagyár, jobbra nézünk, ott is sonkagyár. Érdemes mindkettőbe bekukkantani és a jobb oldalon található üzletben lekéredzkedni a pincébe.

Következő – feltétlenül előre megszervezett – állomásunk a Vallejo sonka nagyüzem. Ez Trevelez „Gonzalez Byass”-a, csak itt nem a Tio Pepe gyártását, hanem a sonka érlelés műhelytitkait mutatják be lépésről lépésre. (A gyárlátogatás időpontját itt tudjuk előre lefoglalni: [email protected] .)

A Trevelez-i Sonká alapanyagához három fehér lábú („pata blanca”) sertés fajtát kereszteznek:

  • Landrace
  • Large White és
  • Duroc-Jersey.

Csak a nőivarú és a kasztrált hímivarú sertések combját használják fel az érlelés során. (A hátsó combból „jamón”, az első combból „paleta” készül.”)

A gyártás lépései:

  • Sózás: a nyers sonkákat hatalmas sóhegyekbe ássák el. Ennek célja a sonka későbbi kiszáradásának elősegítése.
  • Mosás: a sózás befejezését követően bő vízzel lemossák a sót a sonka felszínéről.
  • Pihentetés: a sonkákat természetes körülmények között pihentetik, annak érdekében, hogy lassú legyen a sonka vízvesztése és a só egyenletesen osztódjon el
  • Szárítás és érlelés: a sonkákat súly szerint csoportosítják és több hónapig érlelik.
  • Tisztítás (fém drótkefével), címkézés.

Egy félkész termék így néz ki:

Íme a késztermék 24 hónap érlelés után, rajta II. Isabel királynő pecsétje.

Három érlelési kategória van:

  • Kék címke: minimum 17 hónap érlelés és 11,3-12,3 kg nyerssúly.
  • Piros címke: minimum 20 hónap érlelés és 12,3-13,5 kg nyerssúly.
  • Fekete címke: minimum 23 hónap érlelés és 13,5 kg-nál nagyobb nyers- súly.

Íme egy felvágott mintapéldány:

A gyárlátogatást „szerény, de nem sértő” kóstoló követi, amihez egy kis sör vagy száraz fehér bor (esetleg egy „fino” vagy „manzanilla”) általában jól csúszik.

A gyárlátogatás után érdemes kicsit még lődörögni a faluban, elsétálni a templomhoz, ahol három zöldségárussal is találkozhatunk, de csak ha szerencsénk van.

Most célszerű ebédelni valamelyik helyi étteremben, de csak óvatosan, mert este még vacsorázni is fogunk. (Az ebéd után a desszert egyenesen tilos, mindjárt kiderül, miért?) Ebéd után lassan indulunk a szállásra (Capileira), de útközben még megállunk itten meg ottan.

Rögtön 23 perc vezetés után Pitres-ben. Sétáljunk el először a Fő térre (nem lehet eltéveszteni, mert a templom mellet van) és keressük meg ezt a három táblát:

„Itt vagyok Pitres-ben – falu hangok és a hegyvidéki erdő galambjai nélkül. Keresztre feszítve a fa ipszilonán” (1928. tavasza).

A kép és a szöveg csak megerősítik, hogy Lorca ezekben az években komoly lelki válságon ment át. Ez a krízis csak elmélyült, amikor durva kritikákat kapott Dalitól és Luis Buñuel-től az 1928-ban megjelent Romancero gitano művével kapcsolatban.

Vidámabb vizekre evezünk és párszáz méter múlva leparkolunk a főúton a „Chocolates Sierra Nevada” parkolójában.

A honlap: http://www.chocolatesierranevada.com/ . Erről csak két dolog nem derül ki:

  • mikor vannak nyitva és
  • az év melyik hónapjaiban folyik tényleges gyártás?

Emlékeim szerint tartják a „siesta”-t, de amikor odaérünk délután (négy-öt óra körül), valószínűleg már megint nyitva lesznek. Nyáron nem dolgozik az üzem, de ezzel együtt érdemes benézni, mert tényleg fantasztikusak a termékeik. Jellemzően helyi és trópusi gyümölcsöket kevernek (mártanak) csokoládéba.

Innen már csak negyedóra és megérkezünk Capileira-ba, ahol az Hotel Finca Los Llanos az ajánlott szálloda. Sok előnye van, például kényelmesek a szobák, finom és bőséges a reggeli, van egy kis úszómedence, szép a kilátás. Ezen túlmenően mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy – valószínűleg a jellemzően angol klientúra miatt is – az úszómedence melletti „bárocskában” legalább öt különféle ginből lehet rendelni a Gin Tonic-ot, ráadásul minden_koktélt_egységáron_4_euróért_kínálnak.

Lazuljunk el, napozzunk, ússzunk, szundikáljunk – mert megérdemeljük egy ilyen mozgalmas és fárasztó nap után.

Este nyolc után lassan elindulhatunk a szállodából lefelé a Centrum felé. Keressük meg a XVIII: századi „Iglesia Parroquial Nuestra Señora de la Cabeza”-t. Sétáljuk körbe – ennyi mára pont elég a mozgásból.

Ezt követően a 25 méterre lévő Fő téren javaslom kiülni az „El Corral del Castaño” nevű étterem teraszára. Elvben nyolckor nyitnak, a gyakorlatban fél kilenc körül. A hely rusztikus, de milyen legyen? Finomak a tapas-ok és kicsit túl nagyok a rendes főételek. A borlap inkább arra példa, hogy régebben milyen borokat árultak. Viszont azok a vörösborok, amiket a Főnök hoz, azok is teljesen rendben vannak.

Már ránk sötétedik, amikor hazafelé indulunk.

Másnap a kényelmes reggeli után indulunk visszafelé. Első állomásunk Pampaneira, „az Alpujarra Szentendréje”. Itt pár egyszerű feladat vár csak ránk: sétáljunk egy bő félórát, nézzünk be az üzletekbe, vegyünk egy kalapot, menjünk be a nagy, erődszerű templomba és igyunk meg egy kávét valamely kávézó teraszán.

Elbúcsúzunk Pampaneira-tól és folytatjuk utunkat Lanjarón felé. Igen, az innen származó ásványvizet isszuk szinte naponta. A település a tengerszint felett csak 659 méter magasan fekszik és bár csupán 3.587 lakosa volt 2016-ban, kifejezetten városias jellegű. Nagyon szép és elegáns a Fő utca (Avenida de la Alpujarra, Avenida de Madrid). Érdemes elsétálnia az Avenida de Madrid-on a „Balneario de Lanjarón”-hoz és rögtön elmondhatjuk, hogy megtaláltuk Szentendre után az Alpujarra Hévízét is.

Lorca – akinek emlékével Pitres-ben találkoztunk először – Lanjarónban is sok időt töltött 1917-24. között, amikor az Édesanyja minden évben idejárt gyógyítani magát pár hétre. Ezekben az években Lanjarón a granadai polgárság legkedveltebb nyaralóhelye volt.

Utunknak végére értünk. Remélem, Önök is jól érezték magukat. 

Telki, 2017. május 1.

Réthy Imre