Extremadura

Kibővített verzió Római romok

verzió Konkvisztádorok

2021. szeptember Makkos disznók

Bevezetés és Logisztika

Extremadura Spanyolország egyik autonóm tartománya, Andalúziához hasonlóan. Tőlünk északra helyezkedik el, kicsit leegyszerűsítve Portugália és Madrid között. Mérete kb. akkora, mint a Dunántúlé, de csak összesen 1,08 millió lakosa van. Míg Andalúzia 8 megyére oszlik, Extremadurában csak két megye található. A legmagasabb hegyek magassága meghaladja a 2.000 métert és több jelentős folyó is áthalad rajta keletről nyugati irányba. Ezek egyike a Tajo, az Ibériai félsziget leghosszabb folyója, amely Lisszabonnál torkollik az Atlanti óceánba.

A távolság miatt a kirándulás minimum négy napig tart. Mi öt napra mentünk, mert odafelé megálltunk egy éjszakára Córdoba-ban is. Córdoba és Mérida között nincs autópálya, viszont Sevilla felé végig autópályán tudunk haladni Extremadura legészakibb városáig (Plasencia) is. Jó döntésnek bizonyult, hogy Cáceres-ben szálltunk meg három éjszakára, mert onnan minden lényeges hely könnyedén elérhető kb. egy órán belül. (A nettó menetidő a Costa del Sol és Cáceres között 5 óra 8 perc.)

A 2019. januári utazás ötlete Katalin lányomtól származott, aki szerette volna meglátogatni a makkon élő fekete lábú sertéseket. Amikor elkezdtem szervezni az utat, rádöbbentem, hogy ebben a tartományban sokkal több az érdekes látnivaló, mint gondoltam volna. A lehetséges útvonalak és a javasolt napi beosztás:

1. CdS – Mérida városné-zés 1. rész – Cáceres.

2. Cáceres és Trujillo.

3. Cáceres – Malpartida de Plasencia (sertések és húsfeldolgozó üzem) – Plasencia – Cáceres.

4. Cáceres – Mérida város-nézés 2. rész – CdS

(A térképen az utazási idő a teljes körútra vonatkozik.)

A jelen írás végén a 2021. novemberében íródott kiegészítés olvasható. Ez alapján össze lehet állítani egy még alaposabb extremadurai túrát is.

Mérida

Történelme

A várost Augustus római császár alapította az ókori Via Delapidata és Via Augusta találkozási pontján i. e. 25-ben Emerita Augusta néven (erre utal a város mai neve) az emeritus („nyugdíjas”) római katonák részére. Lusitania római provincia fővárosa és egészen a Nyugat-Római Birodalom bukásáig fontos igazgatási központ volt. Ezt követően barbár törzsek foglalták el a visigótok letelepedéséig, akik királyságuk fővárosává tették. 713-ban az arabok hódították meg Muza hadvezér vezetésével. 1230-ban IX. Alfonz leóni király keresztény csapatai foglalták vissza, azonban csak a katolikus királyok uralma alatt kezdte el visszanyerni politikai jelentőségét. 1983-ban Extremadura autonóm közösség (tartomány) fővárosa lett. (A képen látható jól ismert szobrot Róma ajándékozta a városnak a közös múlt emlékére.)

Mérida nem igazán szép város, a római romok nélkül kifejezetten unalmasnak tűnne. Ugyanakkor a történelmi építmények teljesen feldobják és nekem különösen az tetszett, hogy gondosan megőrizték a városon belül elszórtan található romokat.

Javaslom, hogy parkoljunk le a Calle Atarazanas 12. alatt található kényelmes, szabadtéri parkolóban és gyalog járjuk be a Belvárost. A lenti térképen található a javasolt, kb. 3 km hosszú útvonal.

Római Amfiteátrum és Színház

Javaslom, hogy a Google Maps-ben ne ezeket a címeket adjuk meg, mert az applikáció óriási kerülővel vinne csak el célunkhoz. A helyes cím: Tourist Office Teatro Romano Mérida.

A két ókori épület egy szép parkban található, amit kb. 30-40 perc alatt tudunk kényelmesen bejárni. Az amfiteátrum i.sz. 8-ban készült el és elsősorban gladiátor viadalokra használták. A háromszintes nézőtér eredetileg 15.000 nézőnek adott helyt. A három szintből mára csak a legalsó maradt fent, a másik két szint köveit a környező építkezéseknél használták fel.

Az ellipszis alakú építmény küzdőtere 64 x 41 méter.

A néhány évvel azelőtt alapított Emerita Augusta színházának építését Marcus Agrippa kezdeményezte i. e. 15-16 táján. Miután felépült, 6.000 férőhelyes volt. Az I. század végén és a II. század elején átépítésen esett át, ekkor, Traianus idején létesítették a ma is látható homlokzatot és az épületet körbevevő utat. I. Constantinus idején, 333 és 335 között ismét átépítették, ezúttal kisebb mértékben.

A színházat a IV. században hagyták el, valószínűleg a kereszténység terjedésének következtében, mivel a keresztények erkölcstelennek találták az itt folyó előadásokat.

Később még be is temették a színházat, így az sokáig a föld alá temetve állt, csak a lelátó felső része látszott ki: mivel ez a rész hét nagy tömbből állt, és a legenda szerint ezeken hét muzulmán király ült, miközben eldöntötték a város sorsát, a köznyelv Siete Sillas-nak, azaz „hét szék”-nek nevezte el őket.I

A színház Mérida történelmi belvárosának keleti szélén áll. Ma 3.000 fő befogadására alkalmas nézőtere, amely betonból készült és gránitkövekkel burkolták be, félkör alakú, lépcsőzetes, tizenhárom kapuval rendelkezik. Kialakításához részben a ma San Albínnak nevezett domb lejtőjét használták fel. A központi orkhesztra körüli három lépcsőfoknyi rész a magasabb rangú nézők számára volt fenntartva. A színtér talaja márványból van. A nézőtérrel szemben álló, oszlopos építmény két tömbből áll, a márványoszlopok között szobrok állnak, amelyek többek között Cerest, Plútót és Proserpinát ábrázolják. A szobrok egy része tógát, más részük mellvértet visel. A színházhoz tartozott egy császárkultusznak szentelt helyiség és illemhelyek is.

A baloldali képen az eredeti márványburkolat megmaradt részlete, jobbra valószínűleg Tiberius szobrának másolata. (Az eredeti a szomszédos múzeumban található.).

Az archeológiai komplexum kijáratával szemben hívogat minket a „Las 7 Sillas” étterem. Na, oda lehetőleg ne menjünk be. Ennél valószínűleg bármely, általunk ki nem próbált étterem is jobb minőségű.

Museo Nacional de Arte Romano

Ez egy csoda. Már maga az épület és az építészeti koncepció is fantasztikus. Képzeljünk el egy kb. 12 méter belmagasságú kiállítási csarnokot, ami a felső ablaksorral leg-inkább egy Jerez de la Frontera-i „bodega”-ra emlékeztet. (A fényképen balra.)

A múzeum a római szobrok, mozaikok stb. egyik legfontosabb spanyolországi gyűjteménye, megítélésem szerint felülmúlja a sevillai Archeológiai Múzeumot is, pedig az is nagyon komoly.

Balra Ceres, a mezőgazdaság római istennőjének szobra. Jobbra Augustus császár, Augusta Emerita alapítójának szobra. A carrarai márványból készült alkotás Pontifex Maximus-ként, azaz a legfőbb vallási méltóságként ábrázolja az uralkodót. A szobrot a színház egyik dísztermében találták.

A jelen írás kereteit szétfeszítené akár csak a legfontosabb műtárgyak bemutatása, ezért „hic et nunc” csak két szép mozaikrészlet. Az első, a IV-V. századból származó mozaik azt a pillanatot ábrázolja, amikor Bacchus (jobbra tógában) Naxos szigetén megpillantja a Theseus által magára hagyott Ariadne-t (balra)

A második – hatalmas, kb. 12 x 4 méteres – mozaik két hadiszekeret és a hajtóikat mutatja be. A fényképen a mozaik egyik központi eleme látható.

Pórtico del Foro Municipal

A fórum az I. században épült, a Rómában található Forum Augustum mintájára. Látszik, hogy hatalmas építmény volt és több részlet maradt meg belőle, mint a római példaképből.

Diana temploma

A ma Diana templomaként ismert épületet valószínűleg a császár-kultusz céljaira emelték Augustus uralkodása alatt. Meglepően ép és teljesnek mondható állapotban maradt fent, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy a
középkorban

a Conde de los Corbos család a reneszánsz palotájukat a római épületből alakították ki. A reneszánsz épület egyes részei a tér hátterében ma is láthatóak és abban egy látogatóközpont üzemel

Traianus boltíve

Ettől azért egy kicsit többet vártam. A boltíves kapu egy ma már nem fellelhető nagyobb építmény bejárata volt, ami eredetileg márvánnyal volt burkolva.

Egyebekben a névadó Traianus Itálica-ban született. A római város maradványait
a mai Santiponce-ban csodálhatjuk meg,
Sevilla mellett.

Ugyanakkor a legfrissebb kutatások szerint a boltív nem Traianus (i.sz. 98-117.), hanem korábban, Tiberius uralkodása alatt (i.sz. 14-34.) épült.

Alcazaba

Körsétánk utolsó állomása, az Alcazaba már nem a rómaiak, hanem a mórok emlékét idézi. Egy hatalmas erődítmény áll a Guadiana folyó partján, ami kívülről impozánsabb, mint belülről.

A mórok a várost 713-ban foglalták el a vizigótok kapitulációja után. A várat II. Abdelramán parancsára 835-ben kezdték el felépíteni. Eredetileg a mór városparancsnok székhelye volt és egyben laktanyaként is szolgált.

Puente Romano

A várfalról kiváló kilátás nyílik a Guadiana folyó felett átívelő római hídra. A háttérben a modernkori autópálya híd.

Mostanra valószínűleg kellően elfáradtunk. Amennyiben még „polgári időben” szeretnénk megérkezni Cáceres-be és a szállodába, ideje útra kelni. Kis nehézség, hogy az Alcazaba-tól csak kerülővel tudunk visszasétálni a parkolóba.

Ugyanakkor Mérida római emlékeinek a meglátogatása még messze nem fejeződött be, ezért javaslom, hogy a hazafelé vezető úton is álljunk meg rövid időre ebben a városban.

Circo Romano

Mérida külső részén található ez a hatalmas, kb. 1.400 méter hosszú körpályával ren-delkező lovaskocsi versenypálya. Az I. században építették, nem sokkal a város ala-pítása után. A kereszténység bevezetésével megcsappant a versenyek száma és a pálya gyakorlatilag elhagyatottá vált. Azon kevés római versenypályák egyike, amely a mai napig teljes méretében megcsodálható. Eredetileg 30.000 néző fért el a lelátó-kon. A fényképen a versenypálya fele látszik csak.

Római vízvezeték

A legszebb vízvezeték romok az „Acueducto de los Milagros” címen találhatóak. Mindenképpen megér egy rövid sétát, bár parkolni nagyon nem egyszerű. (Javaslom a Calle San Carlos-ban, vagy a Calle Setubal-ban megpróbálni.) Az I. században épült vízvezeték ezen a szakaszon keresztezi az Arroyo de Albarragas-t és a pillérek magassága helyenként eléri a 25 métert

Trujillo

Utunk második napjának délelőttjén javaslom a közeli Trujillo meglátogatását. Világtörténelmi helyen járunk. Bár a városnak ma is csak 9.000 lakosa van (mint Pátynak Pest megyében), a XVI. században az akkori Spanyolország egyik leggazdagabb városa lehetett. Ezt a frissen meghódított amerikai területekről beáramló – nagyrészt az őslakosoktól (pl. az inkáktól) elrabolt – vagyonnak köszönhette.

Természetesen Trujillo-ban sem lehet autóval közlekedni, ezért parkoljunk le a Parking Comunalban. (Javasolt cím: 8 Paseo de Jacinto Ruiz de Mendoza.)

Convento de San Francisco

A parkoló kijáratánál balra rögtön megpillantjuk az Ayuntamiento épületét. Innen csak két perc séta a Szt. Ferenc templom, ami kolostornak épült a XV. században Trujillo utolsó mecsetének a helyén. A ferencesrendi szerzetesek a XVII. századik éltek a kolostorban. Az épület ma templom. A gazdagon aranyozott – egyébként művészileg csodálatos – barokk főoltár Bartolomé de Jerez alkotása.

Plaza Mayor és Pizarro lovasszobra

Hamarosan megérkezünk Trujillo impozáns főterére. A teret középkori lakóházak, üzletek övezik és itt található a monumentális Iglesia de San Martin is. A templom előtt áll Francisco Pizarro lovas-szobra. A szobrot az amerikai Charles Cary Rumsey (1879- 1922.) készítette és az 1929. óta áll jelenlegi helyén. A szobrot az akkori katonai diktátor, Miguel Primo de Rivera (1870-1930.) avatta fel, az USA nagykövetének jelenlétében. Annak nem találtam nyomát, hogy a perui nagykövetet meghívták volna az ünnepi eseményre. Egy percre érdemes elgondolkoznunk azon, illő dolog-e az egyik leg-híresebb, de egyben leghírhedtebb konkvisztádornak szobrot állítani a XX. században szülővárosában?

Iglesia de San Martin

A templom a XVI: században nyerte el mai képét. Belső kialakítása gótikus stílusú, de már a reneszánsz jegyei is megjelennek. V. Károly és II. Fülöp is megfordult falai között.

Palacio de Los Carvajal Vargas

A San Martin templom melletti sarkon áll Extremadura legszebb reneszánsz palotája, amelyet szintén a XVI. században építettek. Akár Firenzében is állhatna. Sajnos nem találtam jelét, hogy a belseje látogat-ható lenne.

Alcazaba

A Plaza Mayor-ról egy kb. 15 perces – néhol közepesen meredek – sétával jutunk fel a várhoz. Utunkat több középkori templom, palota, a városra jellemző erődített ház (casa fuerte) szegélyezi.

A hatalmas erődítményt eredetileg a mórok építették a IX-X. században, az Omajjád dinasztia uralkodása idején. Később a Katolikus Királyok alatt átépítették és megerősítették a várat.

Casa Museo de Pizarro

A várból körsétánk egy másik útvonalon vezet lefelé. Pár száz méterre már rá is bukkanunk a Pizarro Múzeumra. Maga az épület masszív kövekből épült a XV. században. A kiállítás meglehetősen szegényesnek tűnik, egy nagy konkvisztádortól ennél többre számítottam. Az Inka Birodalom elfoglalásának története korrekt módon be van mutatva, de bizonyára nincs kifejtve az igazság minden rétege.

Pizarro rövid életrajza:

  • 1478 k. Megszületik Trujillo-ban.
  • 1513. Vasco de Nuñez de Balboa-val közösen felfedezi a Csendes-óceánt.
  • 1532. Az Inka Birodalom leigázása, Atahualpa meggyilkolása.
  • 1534. Trujillo (Észak-Peru) megalapítása.
  • 1535. Lima megalapítása.
  • 1541. Almagro „El Mozo”meggyilkolja Pizarro-t Limában

Iglesia Santa Maria La Mayor

Kétségtelenül Trujillo legszebb temploma. Kívülről persze ez is végtelenül komor, de a templom belseje, különösen a főoltár bőségesen kárpótol minket ezért.

Egy 9.000 lakosú spanyol városkában vagyunk, távol mindenféle „fősodortól” és közben úgy érezzük magunkat, mint egy későgótikus francia székesegyházban, amit flamand mesterek díszítettek fel. Két nap alatt már másodszor érzem úgy, hogy megérte „elzarándokolnunk” ilyen messzire a Costa del Sol-tól. Az oltárt Fernando Gallego (1470 k. – 1507.) és Bartolomé készítette 1490-ben. Az alkotáson erős flamand hatást tükröz, ami talán nem véletlen. Jobbra az Angyali Üdvözlet. (Ne feledjünk bedobni 1 €-t az oltártól jobbra található világítási automatába.)

Cáceres

Kora délutánra érünk vissza Cáceres-be, ahol könnyű ebéd és rövid pihenő a javallat. Délután 5 előtt nem nagyon érdemes kimozdulni, mert a méretes falakkal körülvett Óvárosban addig minden zárva van és szinte egy lélekkel sem találkoznánk. Cáceresnek ma 96.000 lakosa van és megyeszékhely. Ugyanakkor 1842-ben még csak 12.000 lakosa volt. Ehhez képest az Óvárosban szinte megszámlálhatatlan számú középkori palotával, templommal, lakótoronnyal találkozhatunk. Ez az Óváros az egyik legteljesebben megmaradt középkori, nagyrészt reneszánsz városközpont Európában.

Plaza Mayor

A képen a város főtere telehold idején. A felvétel hétköznap este 7 körül készült. Péntektől vasárnapig persze rengeteg turista is van a városban (zömmel belföldiek), akkor nem ilyen kihalt a tér. Azt se felejtsük el, hogy az éttermek jellemzően este 9-kor nyitnak, sőt még meg is kérik az embert a foglaláskor, hogy ¼ 10 előtt lehetőleg ne érjünk oda, mert addig még készülődnek a vacsorázó vendégek fogadására.

Feltéve, hogy a Don Manuel szállodát választottuk, érdeklődjük meg, hogy merre találjuk az utcai (!) liftet, amely felvisz minket egy utcával feljebb! (Extrémsportosoknak lépcsőt is építettek.) Onnan balra „cikk”, jobbra „cakk”, aztán megint balra és öt perc múlva már a főtéren is leszünk. Amennyiben ezek az események hétvégére esnek, célszerű rögtön lefoglalni az asztalt a vacsorához. Mi kétszer ettünk a téren található La Minerva étteremben és nem bántuk meg.

El Arco de la Estrella

A XVIII. századi boltív alatt sétálhatunk fel a főtérről a fallal körbevett óvárosba

Plaza de Santa María

Alig 100 méter után az óváros legfontosabb terén találjuk magunkat. A teret a az Iglesia Concatedral de Santa María uralja, de további három impozáns reneszánsz palota is található itt. köztük a Püspöki Palota (Palacio Episcopal).

A templom nevében a „Concatedral” szó arra utal, hogy a templom egy megosztott püspöki székhely, a Coria-Cáceres egyházmegye egyik központja. A templom három építészeti stílus, a román, a gótikus és a reneszánsz jegyeit viseli magán. Szép és érdekes a flandriai fenyőből és cédrusból faragott reneszánsz főoltár, aminek az a különlegessége, hogy a szobrok nincsenek befestve.

Palacio de los Golfines de Abajo

Cáceres-ben nekem ennek a palotának a meglátogatása volt a legnagyobb élmény. Az épület csupán pár lépésre található a Santa Maria temp-lomtól, a Plaza de los Golfines-en. A palota nevében a „de Abajo” arra utal, hogy ez a Golfin család „alsó palotája”, tekintettel arra, hogy a város magasabban fekvő részében van egy másik, hasonló nevű családi fészek is („de Arriba”).

A Golfin család a re-konkviszta után telepedett le Cáceres-ben, majd hamarosan két ágra szakadt.

A család felemelkedéséhez nagyban hozzájárult, hogy az Izabella és Juana La Beltraneja közötti kasztíliai örökösödési háborúban Izabella mellé álltak. Ennek köszönhető, hogy – Cáceres-ben egyedülállóként – a Katolikus Királyok engedélyezték a saját címerük feltüntetését az Alsó Golfin Palota baloldali tornyának felső részén.

A palotában ma a Tatiana Pérez de Guzmán el Bueno Alapítvány kiállítása tekinthető meg. Az alapítvány névadója a Golfin család utolsó tagja volt, aki több spanyol nemesi címet is birtokolt. Halálakor teljes vagyona az alapítványra szállt. Ma a palotában azt mutatják be, hogy a XVI-XVIII. században milyen csodálatos francia és flamand bútorok, műtárgyak között élt a spanyol nemesség az akkori Cáceres-ben is. Azt is nyomon követhetjük, hogy a különböző házasságok révén hogyan gyarapodott a Golfin család hitbizománya (Mayorazgo). A kiállítás csak spanyol nyelvű vezetéssel látogatható, amihez a jegyet célszerű pár órával előre megvenni. Tekintettel arra, hogy létezik angol nyelvű prospektus, a vezetés így is érthető nagyjából mindenki számára. Indokolt a pontos nyitvatartás ellenőrzése is a Google Maps alkalmazás segítségével.

Casa de los Becerra

Eme XV. századi palota a közeli Plaza de San Jorge-n áll és a Mercedes Calle y Carlos Ballestero alapítvány székhelye. Az épület földszintjén művészeti és iparművészeti kiállítás található, amely vezetés nélkül és ingyen látogatható

Eme XV. századi palota a közeli Plaza de San Jorge-n áll és a Mercedes Calle y Carlos Ballestero alapítvány székhelye. Az épület földszintjén művészeti és iparművészeti kiállítás található, amely vezetés nélkül és ingyen látogatható

Malpartida de Plasencia (MdP)

Makkal (is) táplált ibériai sertések

A harmadik nap főleg az ibériai sertésekről szólt. A tölgyes legelő és az üzem meglátogatását a Monfragüe Vivo utazási irodánál foglaltam le, három főre, angol nyelvű vezetéssel 250 €-ért, ami azért utólag „barokkos túlzás”-nak minősíthető. A magas ár oka, hogy hat fő a minimum csoport. Ráadásul a kisérőnk nem beszélt tökéletesen angolul, továbbá a sertésekről sem tudott mindent.

Ezzel együtt a kirándulás végül kiválóan sikerült, amit elsősorban a sózó üzem tulajdono-sának és vezetőjének, Marta Recio Mateos-nak köszönhetünk. Mivel az a tölgyes is hozzá tartozik, ahol a „boldog disznókat” kerestük fel, elvben lehetségesnek látom a teljes látogatást közvetlenül vele előkészíteni. Ugyanakkor biztosan nehezítő feltétel, hogy a hölgy keveset beszél angolul.

Tekintettel arra, hogy az ibériai sertésekről írtam már korábban részletesen Villanueva de Córdoba kapcsán, az elméleti alapokat most a Függelékben lehet megtalálni.

A meglátogatott legelő („dehesa”) MdP-től pár kilométerre délre fekszik, az EX-208. számú országút mellett. Ez az út Plasencia-t Trujillo-val köti össze és áthalad a Monfragüe Nemzeti Parkon. Ez a terület 1988. óta az Európai Unió által kijelölt Különleges Madárvédelmi Övezet. A kirándulás végén fontolgattuk, hogy ezen a kanyargós, de élmény-gazdag úton térünk vissza Cáceres-be, de a közelgő sötétedés és az esetleges vadveszély miatt a kísérőnk eltanácsolt ettől.

Sra. Marta kb. 160 hektár tölgyes ligetben tartja a makkal hizlalt ibériai sertéseket. Pontosabban az ő sertései csak 75 vagy 50 %-ban eredeti ibériaiak, mert az ezekből készült sonka esetében sokkal vékonyabb a húst körbevevő zsírréteg és ráadásul –szerinte – ízletesebbek is. Az tény, hogy már én is kitapasztaltam, hogy ár-érték arány szempontjából a piros címkés ibérico sonka a legjobb vétel.

A lenti képen jó látszik, hogy a magyaltölgyek nem erdőt, hanem valójában egy tágas ligetet alkotnak.

Két szép példány ellenfényben.

Engem mindig meglep az a nyugalom, amit egy ilyen ligetben érzek. A táj csodálatos és a sertések tényleg elégedettnek tűnnek, ahogy szinte megállás nélkül jönnek-mennek és túrják a földet. Sajnos igazi makkot keveset láttunk, valószínűleg már nagyrészt megették az idei termést. (Balra az itteni tölgy levele.)

Sonkasózó és szárított kolbász üzem

A terepszemlét követően gyárlátogatásra indultunk. Az üzem (Fábrica de embutidos y salazón de Jamónes) MdP ipari övezetében található. Igazi kisvállalkozás (összesen 4 alkalmazottat foglalkoztatnak), amihez ugyanakkor millió eurónyi lekötött tőkére van szükség. Ide már csak a darabolt sertés érkezik a salamanca-i vágóhídról.

Érdekes, hogy nem csak az általunk is megtekintett saját sertéseit dolgozza fel Sra. Marta, hanem vásárol is alapanyagot, illetve bérmunkát (sózás, szárítás) is vállal.

Az első lépcső a sózás, amivel a vizet vonják ki a sonkából. A sóra folyamatosan kevéske vizet permeteznek, így az lassan felolvad, ezért azt alkalmanként pótolják, illetve pár havonta teljesen kicserélik.

Ezt követően kerül sor a szárításra, amit szakaszosan végeznek különféle helyiségekben és klíma viszonyok mellett. Fontos emlékeztetni, hogy minden terméket kizárólag szárítással érlelnek, a nálunk szokásos füstölést egyáltalán nem alkalmazzák.

Az üzem legfontosabb termékei az ibérico sonkák, különféle kolbászok, szűzpecsenye („lomo”). Érdekes módon marhából és készítenek hatalmas sonkákat ugyanezzel a technológiával.

Sra. Marta előadta, hogy ő erről a vidékről származik és Madridban dolgozott közgazdászként. Megunta a nagyvárosi életet és visszaköltözött Plasencia-ba. Elkezdett gaz dálkodni és szinte a semmiből felépítette az üzemét. Döntően törzsvevőknek értékesít az interneten18 keresztül, illetve a helyi bolt is szép forgalmat bonyolít. Egy egész „makkos sonkát” 350 €-ért árulnak, a szeletelt piros címkés sonka ára kilogrammonként 84 €.

A gyárlátogatást természetesen bőséges kóstoló követte. Tényleg elsőosztályúak az itt készülő termékek, csak ajánlani tudom.

Plasencia

Extremadura legészakibb jelentősebb városának manapság 40.000 lakosa van. Püspöki székhely. Két katedrális is talál-ható benne, az egyiket réginek, a másikat újnak hívják. Ezenkívül további kilenc templom, több kolostor adja meg a város alaphangulatát, amit egy szóval „komor”- nak tudok jellemezni.

Vegyük példának a volt Domonkos-rendi kolostort, amiben ma az elegáns Nemzeti Parador (állami szálloda) működik. Komor az épület és ez a komorság az idők során a személyzetre, sőt talán még az ételekre is ráragadt. Itt láthatólag megállt az idő a XVI. században.

Valószínűleg a délutáni időpontnak is „köszönhető”, de a városban szinte nem lehetett emberekkel találkozni. A katedrálisok persze be voltak zárva és még egy tábla sem jelölte, hogy elvben merre lennének a bejáratok és elvben mikor lennének nyitva?

Plasencia és mi nem lettünk barátok

A fenti képen az egyik katedrális előtti tér. Üdítő kivételt egyedül a főtér jelentett, ahol a kevés turista és a helyiek láthatólag kiválóan érezték magukat a gyönyörű napsüté ses januári időben a kávéházak és éttermek teraszain.

2019. évi utunk ezen a ponton befejeződött, már csak a hazautazás maradt hátra Sevilla-n keresztül. A további fejezetek egy következő, 2021. szeptemberi látogatásról szólnak.

Kiegészítés

B. Tibor barátunktól kapott javaslat alapján idei
kasztíliai kirándulásomat összekötöttem további két extremadurai helyszín meglátogatásával – és nem bántam meg. Ez alapján kigondoltam egy módosított, ötnapos túrajavaslatot is:

1. Guadalupe
2. Hervás, Malpartida de Plasencia, Plasencia
3. Cáceres
4. Trujillo
5. Mérida

A négy éjszakából célszerű egyet Guadalupé ban és hármat Cáceres-ben tölteni. Amennyi ben nem szeretnénk az 5. napon túl későn visszaérkezni a Costa del Sol-ra, akkor meg fontolandó még egy éjszakára Méridá-ban maradni.

Guadalupe

Mai utunk első állomása, ez a mindössze 1828 lakosú falu és az itt található Santa María de Guadalupe kolostor, Extremadura egyik legfontosabb turistaattrakciója.

A hagyomány szerint a XIII. század végén vagy a XIV. század elején egy pásztor Szűz Máriát ábrázoló faragványt talált a Guadalupe folyóban. A szobor előkerülési helyének közelében kápolnát építettek, amely köré a jelenlegi település, Puebla de Santa María de Guadalupe felépült. Az első szentély felépítése óta Guadalupe – természetesen Santiago de Compostela után – az Ibériai-félsziget második legfontosabb zarándok központjává vált.

Míg Szent Jakab (Santiago) Spanyolország patrónusa, addig a Guadalupei Szűzanya az
összes spanyolnyelvű ország védőszentje.

El Real Monasterio de Santa Maria de Guadalupe

A kolostort 1340 decemberében XI. Alfonz király az El Salado melletti csata emlékére alapította, ahol vereséget mért a mórok erőire. Eredetileg a Jeromos-rendi spanyol barátok számára készült, akik 1359-től lakták egészen 1832-ig, a rend megszűnéséig. A spanyol kormány 1879-ben a helyet Nemzeti Műemlékké nyilvánította. 1907-ben a Guadalupei Szűz Extremadura patrónusa lett. 1928-ban ferences szerzetesek kapták meg a kolostort, kiknek mai napig lakóhelyéül szolgál.

A mai bazilika ott áll, ahol a legendák szerint egy cáceres-i tehénpásztornak megjelent a Szűzanya. A történet szerint a pásztor elvesztette egyik tehenét, s nem akadt a nyomára. Három napig kereste az erdőben, mire holtan találta nyájának tagját. Késével keresztet vetett

az állat bőrén, mire az feléledt holtából, s e pillanatban tűnt fel hirtelen Szűz Mária. Utasította a pásztort, hogy menjen társaiért és hozza őket is e helyre, mutassa meg nekik tehenét, s hogy mily csodás eset történt vele. Mikor ideérkezik a társaság, egy szoborra fognak lelni, melyet ne mozdítsanak el helyéből, hanem építsenek egy házat számára. Később pedig majd igen fontos templom fog állni e helyütt és egy nagy város fog épülni. Így szólt a Madonna kívánsága és jövendölése, mely a legendák szerint beigazolódott.

A Madonna-szobor tisztelete a XV-XVI. században érte el csúcspontját, mikor a spanyol földről induló felfedezők szinte kötelezően járultak a Szent Szűz tiszteletére alkotott műalkotás elé. Ekkor vált a Guadalupei Madonna igazán a spanyolok által újonnan meghódított területek védőszentjévé.

Látogatásunkat kezdjük a kolostorral és az abban található múzeumokkal. A jegypénztár a-templom bejáratától balra található. Csak vezetett túrák vannak, azok indulási időpontja kiszámíthatatlan. Sajnos a múzeumokban nem szabad fényképezni.

Sétánk első állomása a kolostor mudéjar kerengője (fotó az előző oldalon), ahonnan a kápolnák és a múzeumi termek nyílnak. A legérdekesebb látnivalók (nagyjából) a látogatás sorrendjében:

  • Miasszonyunk-kápolna (Camarín de Nuestra Señora): 42 jáspislépcsőn lehet feljutni eme XVII. századi kápolnához, melyet Luca Giordano rokokó festményei díszítenek.
  • Szent Jeromos-kápolna (Capilla de San Jerónimo): Oltárképét Zurbarán alkotta, címe: Szent Jeromos apoteózisa. Ugyancsak ebben az épületrészben helyezték el azt a török lámpást, amely a lepantói csatában a törökök vezérhajóján adott fényt, s melyet Don Juan de Austria győzelmi ajándékként Szűz Mária tiszteletére a kolostornak ajándékozott.
  • Szobrok és festmények múzeuma (Museo de Esculturas y Pinturas): a kollekció – több más alkotó mellett – Juan de Flandes, Francisco Zurbarán, Goya és El Greco műveit tartalmazza.
  • Miniatúragyűjtemény (Museo de Libros Miniados): a kolostor homlokzatától balra fekvő épületrész hajdani káptalantermében elhelyezett múzeum. 86 zsolozsmás és misekönyv, a kolostorban készült miniatúrák és Zurbarán képei alkotják kollekcióját.
  • Csipkegyűjtemény (Museo de Bordados): a mudéjar kerengő nyugati oldalán, az egykori refektóriumban kereshető fel a Hímzések Múzeuma, mely középkori századi oltárterítőket, ruhákat, hímzett textíliákat mutat be.

A kolostor kápolnáinak és múzeumjainak gazdagságával a bazilika nem tud versenyezni, inkább gótikus egyszerűségével megnyerő. A következő oldalon a főoltár és a híres Guadalupei Fekete Madonna fényképei.

Negyvenhárom évvel korábban…..

Csupán 24 éves voltam, amikor 1978-ban a jósors és a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem 11 hónapra Mexikóba küldött. Itt találkoztam előszőr a mexikóvárosi Guadalupei bazilikában őrzött XVI. századi Guadalupei Szűzanya ikonnal, Mexikó leg ismertebb vallási, kulturális és nemzeti szimbólumával.

Különösen fontos jelkép ez a mexikói indiánok számára is, hiszen a Szent Szűz a feljegyzések szerint egy indiánnak, Juan Diegónak jelent meg 1531. telén a Tepeyac dombon, az azték kukorica-istennő Tonantzin lerombolt templomának helyén, Mexikó városhoz közel északra. A monda szerint arany ködbe burkolózó nő jelent meg, s arra szólította föl a férfit, hogy „menj a püspökhöz […] azt akarom, hogy templomot emeljenek e helyen!” Juan Diegónak nem hitt a püspök, s másnap a találkozás megismétlődött. Diego másodszor is elment a püspökhöz, aki ezúttal azt mondta, elhiszi, hogy a Szűzanya megjelent ott, ha hoz egy jelet. Diego ismét találkozott a Szűzanyával, aki felküldte a hegytetőre, ahol csodálatos módon az évszak ellenére nyíló rózsát talált. Ezen a helyen épült meg a Miasszonyunk-székesegyház, ahol máig őrzik Diego köpenyét, amiben a rózsát Zumarraga püspök elé vitte.

Ekkor persze még nem hallottam az extremadurai Guadalupei Szűzről, csak most, a kolostorban, hallgatva a ferences szerzetes által lelkesen előadott spanyol „story”-t nyilalt belém, hogy a mexikói történet – legnagyobb valószínűség szerint – nem más, mint az extremadurai csoda „remake”-je! Stimmel minden: a név, a találkozás, a meg találó foglalkozása. Mi történhetett? Cortés és a konkvisztádorok zömmel Extremadurából származtak, jól ismerték az ottani Szüzet és a templomot, hiszen többször jártak arrafelé. Abban a korban még nem létezett TV, internet, a két kontinens között a kommunikáció hónapokig tartott, így joggal gondolhatták, hogy hasznos lenne helyben is produkálni egy csodát és megteremteni a lokális Guadalupei Szűzanyát. És lőn!

——————————————-

Ideje visszatérnünk az extremadurai Guadalupeba és kicsit megpihenni a főtéren!

Barrio de los Tres Chorros

A főteret hagyjuk el déli irányban az Arco de Sevilla-n keresztül és 150 méter múlva már meg is érkezünk egy terecskére, aminek a közepén egy három vízsugaras („tres chorros”) kút áll. A kutat és a hegyekben található források ivóvizét idevezető rendszert a Jeromos rendi szerzetesek tervezték és építették a XV. században és ezzel a kút ma a Spanyolország legrégebbi, a mai napig működő vízvevő helye.

A kútnak volt köszönhető a település bővülése, az Alsóvárosnak vagy Zsidónegyednek („Judería”) is hívott városrész kialakulása, amire a keskeny utcák és a kicsit összevissza épült házak jellemzőek.

Több hasonló településen is megfigyelhető, hogy a középkori városrészekben a városkapuhoz közeli házak majdnem mind árkádosok. Ezek az árkádok elsősorban a boltok, fogadók, műhelyek védelmét szolgálták. Napjainkra ez az ősi negyed meglehetősen „lepukkant”, sok az üresen álló épület és láthatólag a lakosság is elöregedett. Működő kereskedelmi vagy vendéglátó létesítménnyel nem találkoztam. (A jobb oldali képen az Arco de Sevilla, a háttérben pedig a bazilika.)

Parador

Tekintettel a település méretére, kevés jó minőségű szállodát találhatunk itt, ezért nem maradt más választás, mint a helyi Paradorban megszállni. Jó döntésnek bizonyult. Egyrészt 100 méterre áll a bazilikától és a főtértől, másrészt nagyon szép belülről is.

Embalse de Valdecañas

Másnap hajnali 7-kor, még Napfelkelte előtt keltem útra és kb ¾ óra múlva ez a látvány fogadott egy víztározónál:

Megjegyzem, az út első 40-50 kilométere Hervás felé erősen kanyargós hegyi országút, szerencsére nagy forgalomra nem kell számítanunk.

Hervás

Ez a ma nagyjából 4.000 lakosú település (önálló önkormányzattal) az Ambroz patak és a rómaiak által épített Via de la Plata (Ezüstút – az extremadurai Meridat kötötte össze Asturias tartománnyal) mentén népesedett be a XII. század végén.

Eszünkbe se jusson autóval bemenni a település központjába. Célszerű a képen is látható Puente de la fuente chiquita (Google Maps – A picike forrás hídja) nyugati oldalán leparkolni, lehetőleg minél közelebb a Calle Abajo-hoz

Meglepő módon Hervás komoly ipari múlttal rendelkezik. A XVIII. századtól egészen a XX. század elejéig fontos textilipari központ volt. A csúcsponton öt textilüzem is működött a városkában.

A másik jellemző iparág még napjainkban is a faipar, ami a környéken található hatalmas vadgesztenye erdőkhöz kapcsolódik. Érdekesség, hogy a 300 hektár kiterjedésű gesztenyeerdőt (Castañar Gallego) még 1264-ben juttatta Hervás lakóinak közösségi tulajdonába Violenta de Aragón (1236-1301.), aki egyszemélyben volt

  • II. András magyar király unokája,
  • Árpádházi Jolán (1215-1257., spanyol nevén Violenta de Hungría) leánya,
  • Aragónia infánsnője,
  • X. (Bölcs) Alfonz feleségeként kasztíliai királyné,
  • IV. (Bátor) Sancho, kasztíliai király édesanyja. (Sancho szobrát már korábban megtekinthettük Tarifa-ban.)

Hervás ma azonban első sorban a zsidó negyedéről híres turista célpont. Ezt a városrészt legkönnyebben a Calle Abajo-n
keresztül tudjuk elérni.

Sétáljunk el a szerény méretű „főtérig” (La Plaza, a fenti képen), majd visszafelé kóboroljunk el lehetőleg az összes fő- és mellékutcán:

  • Calle Moral,
  • Calle Rabilero,
  • Calle Sinagoga
  • Calle Amistad Judeo Cristiana (A zsidó és keresztény barátság utcája).

Mintha megállt volna az idő 1492-ben és azóta alig változott volna bármi, talán kivéve az elektromosság bevezetését a XIX. század végén. 1492. három eseményről híres: elesett (felszabadult) Granada, Kolumbusz felfedezte Amerikát és a Keresztény Királyok kiutasították Spanyolországból a zsidókat.

Ekkoriban legalább 45 zsidó család élt Hervasban. A zsinagóga a szájhagyomány szerint a Calle Rabilero 19 alatt állt. (Ez az utca a baloldali képen látható.)

Kezdetekben a zsidóság még anyagilag is támogatta Izabellát és Ferdinándot, mivel
feltételezték, hogy II. Ferdinándnak anyai ágról való zsidó származása miatt befolyásolni tudja a társadalmat, hogy nagyobb toleranciát mutassanak a zsidóság felé. Eleinte ez így is történt. Róma azonban nyomást gyakorolt Spanyolországra, hogy ott is állítsanak fel inkvizíciós bíróságokat és a konverzorokat (a keresztény vallásra áttért zsidókat) bélyegezzék eretnekeknek. Ferdinánd először ezt visszautasítja, de Izabella hatására mégis megteszi, mivel pletykák kezdenek terjengeni, hogy Ferdinándot vissza akarják téríteni a judaizmusba.

1491-ben Toledóban a konverzorok és marranók (akik ugyan formailag áttérnek, de a magánéletben megtartják a zsidó szokásokat és vallást) ellen vérvádat emelnek. Egy állítólagos összeesküvést lepleznek le, melynek célja a spanyol király trónfosztása volt. Ez volt az a fordulópont, mely a Spanyolországból való kiűzetéshez vezetett.

Torquemada, a spanyol inkvizíció feje szerint a zsidók mindaddig, míg Spanyol-országban maradnak, kísértést jelentenek a konverzorok számára, hogy gyakorolják a zsidó örökségüket. Ráveszi Ferdinándot, hogy adja ki a száműzetés rendeletét, melynek lényege, hogy a zsidók vagy elhagyják az országot, vagy áttérnek.

Ez a rendelet megtiltotta, hogy bárki aranyat, ezüstöt és drágakövet vigyen magával. A kérdés az volt, hogy hova menjenek, hiszen a környező országok már korábban mind kitiltották a zsidókat, oda nem mehettek. Mi legyen a tulajdonaikkal, mely nem elhanyagolható vagyon? Hatalmas műkincsgyűjteményeket, zsinagógákat kenyérért adnak el.

A zsidók négy hónapot kaptak arra, hogy elhagyják az országot. Kiűzetésük napjául 1492. augusztus 2-át (Tis’á Be’áv), vagyis az első és második Templom lerombolásának napját írták ki. Hatalmas zsidó közösség kényszerült távozásra. Kétszázezer el hagyta az országot, százezer áttért. Sokan Navarrába, Olaszországba, a mai Hollandiába, Törökországba, a Földközi-tenger kikötőibe vándoroltak.

A jobboldali képen ő Írisz. Volt olyan kedves, hogy elbeszélgetett velem az utcán. Be vásárlásból tartott hazafelé a Calle Rabilero-n található albérletébe. Azt kérdeztem tőle, hogy élnek-e még zsidók Hervásban? Mivel nem idevalósi, nem tudott pontos választ adni, de úgy tudja, hogy vannak még nagyon öreg emberek, aki valami fura (talán ladino?) nyelvet beszélnek. Ennél tovább nem jutottunk, de az kiderült, hogy Írisz írónak készül, most dolgozik első sci-fi-jén és Madridban végzett bölcsész egyetemet. Onnan költözött ide egy év „alkotói szabadságra”. Megadtam az e-mail címemet és talán egyszer elküldi első novelláját…….

Írisz valószínűleg itt szokott bevásárolni:

Telki, 2021. november 3.

R.I.

Függelék

Az ibériai sertés ősei – a tudomány mai állása szerint – az európai, a mediterrán és az ázsiai vaddisznók lehettek. A mai ibériai sertés főbb jellemzői:

  • sötétszürke vagy vöröses bőrszín,
  • meghosszabbodott orr,
  • nagy lapos fülek,
  • hosszú, erős végtagok, amelyek alkalmassá teszik a legelésre és a viszonylag
    nagy távolság megtételére gyalog.

Nem minden ibériai sertés „fajtiszta”, aminek elsősorban állategészségügyi okai vannak:

  • Cerdo ibérico 100 % – 100 %-os ibériai sertés,
  • Cerdo ibérico – 75 %-ban ibériai sertés (az anyja és az apai nagyanyja 100 %-ban ibériai sertés, az apai nagyapja nem),
  • Cerdo ibérico 50 % – az anya ibériai sertés, az apa nem.

Keresztezésre az eredetileg az Egyesült Államokból származó, betegségeknek kiválóan ellenálló Duroc típusú sertéseket használják

Attól függően, hogy milyen táplálékot kapnak és hol nevelik fel az állatokat, az ibériai sertésekből készült termékeket (pl. sonka) 2014. óta három csoportba sorolhatjuk:

  • „De bellota”: bár a sertések rendelkeznek ólakkal, napjaik nagy részét a szabadban töltik a ligetes legelőkön („dehesa”), az első 14 hónapban fűvel, gabonával és hüvelyesekkel táplálják őket, életük utolsó négy hónapjában makkot legelnek a szabadban.
  • „De cebo de campo”: ugyanolyan körülmények között élnek, mint a „de bellota”sertések, de nem kapnak makkot (tényleg csak álmodnak vele esetleg).
  • „De cebo”: ólakban élnek, gabonával és hüvelyesekkel táplálják őket.

A fentiek alapján elvileg kilenc kombináció létezik, az ibériai sertésből készült sonkákat és első csülköket azonban a szabályozás csak négy, különböző színű címke alá rendezte:

  • Fekete címke: Jamón de bellota 100 % ibérico (makkon is élő, 100 %-os ibériai sertésből készült sonka),
  • Piros címke: Jamón de bellota ibérico (makkon is élő, legalább 50 %-ban ibériai sertésből készült sonka),
  • Zöld címke: Jamón de cebo de campo ibérico (szabadban is élő, legalább 50%-ban ibériai sertésből készült sonka),
  • Fehér címke: Jamón de cebo ibérico (legalább 50 %-ban ibériai sertésből készült sonka).

A következő ábra szépen összefoglalja a fentieket:

2016-ban döntött a spanyol Legfelsőbb Bíróság, hogy „pata negra”-nak (fekete láb) csak a fekete címkét kiérdemlő, „jamón de bellota 100 % ibérico”-t szabad hívni.

Meglepő, de a spanyol sertéstenyésztésben az ibériai sertések részaránya csak 10 %. A többségi 90 % „rendes” disznó (zömmel Duroc). Az ibériai sertésből előállított termékek megoszlása is érdekes:

  • Fekete címke: 7,3 %,
  • Piros címke: 9,7 %,
  • Zöld címke (75 %-os és 100 % ibériai sertés): 3 %,
  • Zöld címke (50 %-os ibériai sertés): 17,5 %
  • Fehér címke: 61,5 %.

Tehát amikor a „supermercado”-ban csomagolt, vagy akár nagy műgonddal kézzel szeletelt ibériai sonkát veszünk, akkor azt nagy valószínűséggel olyan állatból készítették, ami csak 50 %-ban ibériai sertés és életében sohasem látott igazi napfényt.